Fölöttem magyar égnek végtelenje, Előttem a határtalan magyar táj. E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad, Mint elhervadt virág az õsi kertben. Köröttem mindenütt békés keresztek S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat. Mely minden bölcsességnél igazabb. E kicsi hant elõtt, e nagy magányban Megölelem az édes életet, Mely ragyogást küld jeltelen sírokra S virágözönt az ódon temetõkbe S az õszi nap csókjával arcomon Megindulok rózsásan, dalosan, A boldog elmúlás víg vőlegénye. Kosztolányi Dezső: Halottak Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább. Futók közt titokzatos megállók. A mély, sötét vizekbe néma, lassú hálók. Képek, már megdermedtek és örökre szépek. Nem-élők, mindent felejtő, mindent porba ejtő henyélők, kiknek kezéből a haraszt alatt lassan kihullt a dús tapasztalat. Nem tudja itt Newton az egyszeregyet, fejére tompa éjszaka borul, Kleopátra a csókokat feledte és Shakespeare elfelejtett angolul. Nem ismeri meg itt anya a lányát, sem a tudós ezer bogos talányát.
- a Feneketlen tónál József Attila a Dunánál /Bp. / József Attila a Liszt Ferenc téren /Bp. / Ady Endre a Liszt Ferenc téren /Bp. / HALOTTAK NAPJÁRA Lent te vagy az elvillámlott élet, Én fent a dörgésig még egy picit élek. Ez a gyertyaláng neked fényemlék, Vergődik a szélben, mintha csak én lennék, Mintha már nem sírnék, mintha nem nevetnék, Mintha a tavaszban hulló levél lennék. Kosztolányi Dezső: Halottak Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább. Futók között titokzatos megállók. A mély sötét vizekbe néma, lassú hálók. Képek, már megmeredtek és örökre szépek. Nem-élők, mindent felejtő, mindent porba ejtő henyélők, kiknek kezéből a haraszt alatt lassan kihullt a dús tapasztalat. Nem tudja itt Newton az egyszeregyet, fejére tompa éjszaka borul, Kleopatra a csókokat feledte, és Shakespeare elfelejtett angolul. Nem ismeri meg itt anya a lányát, sem a tudós ezer bogos talányát. Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl az áhitat, az ima és a csók.
Reményik Sándor Halottak napja van. Az első, Mióta döngve hullott Rá a hant. A Sír tövében egy-egy fénybogár Csillog. Különben sötét a határ, S hosszú az éj alant. Szívek, tilos a nagy világítás, S virág sincs annyi már, Elpazaroltuk régi ünnepen; Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, Ki ma este a temetőbe' jár. Hiába, virág sincsen annyi már. De egy-egy szálat letenni szabad. S hallatni tompán, fojtottan szavunk, És aztán: kezet fogni halkan, loppal, Egyik halott a másik halottal: Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk. Kolozsvár, 1920 november 1 Írd meg a véleményed Reményik Sándor Halottak napja című verséről!
Hiszen a lélek folyton vándorol, s csak földi lépték neki az idő. Csak ugródeszka születés – temető. Amíg itt élsz, lelked térben honol. Hát ünnepelj, halottak napja van! Szeretted végre ledobta kínjait, lehet azóta egy új testben lakik. Vagy szomorkodj, siratva, hasztalan! Halottak napján a lélek ünnepel! A többi lelket, kikkel egyek vagyunk! Mért rettegünk? Úgyis feltámadunk! Lehull szemünkről a homályos lepel. Aranyosi Ervin © 2019-10-26. A vers megosztása, másolása, csak a vers előtt a szerző nevével és a vers címével, valamint a versszakok megtartásával együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva! Aranyosi Ervin: Vajon miért is jó temetőbe járni? Vajon miért is jó temetőbe járni, elporlott testek közt, csendben sírdogálni? Mint kiszáradt kúthoz, jár oda az ember, melyben nincsen élet, honnan vizet sem mer. Minden évben egyszer ünnepelsz egy napot, mintha a szeretted, aznap lenne csak ott. Pedig talán sejted, nem hal meg a lélek, elment kedveseink, másik síkon élnek. Reájuk gondolni, bármelyik nap lehet, sorra felidézni kedves emlékeket.